2015 - Szekeres István

Pálfai Zoltán

Szekeres István Bogárzóra emlékezem című kiállítására

Bogárzóra emlékezem. Ezt a címet adta Szekeres István grafikus- és festőművész ennek a kiállításnak. Először talán meglepőnek, érthetetlennek hat: hogyan lehet szavak nélkül emlékezni? Ha emlékezni akarunk Bogárzóra, nem lett volna jobb inkább egy "mesedélutánt" vagy közös anekdotázást meghirdetni? Képek által emlékezni? Hogy van ez? Először magam is furcsálltam ezt a címet, de ahogy mind jobban elgondolkodtam e választáson, rájöttem, milyen mély tartalmat, személyességet és aktivitást hordoz: nem pusztán teszem azt Emlékezés Bogárzóra vagy Bogárzói emlékek, hanem 88 évesen is életteli módon, a jelenben: Bogárzóra emlékezem.

Emlékezni ugyanis – a szó teljes értelmében – nem azt jelenti, hogy memóriánkból mint valami lepusztult, öreg winchester poros tárhelyéből előbányászunk holmi régi fájlokat. Az igazi emlékezés dinamikus valóság: százszor mélyebb annál, mint ami etimológiailag fölfejthető magyar emlék szavunkból, vagyis említeni, emlegetni valami régmúlt eseményt. Dünamisz ez, vagyis életadó erő rejlik benne, melyből új lendület fakad mindazok számára, akik emlékeznek. A görög anamnészisz és a latin memoria kifejezés ebbe az irányba vezet bennünket: az emlékezés az emberi személy lényegéhez tartozik, sőt csak az ember képes emlékezni, azaz a felidézés által hatékonnyá tenni valamit a jelenben, mégpedig úgy, hogy amit az emlékezés létrehoz, az megőrzi érvényességét, hiszen mindaz, amit a visszaemlékező elénk tár, az számára nemcsak felejthetetlen és jelentős, hanem egyenesen olyan, amelyen létezése alapul, egzisztenciális. Szekeres István így vezet be minket gyerekkorának bogárzói világába, hiszen ötéves koráig itt élt, s első tizenkét évének minden nyarát itt töltötte.

Úgy tűnik tehát, emlékezni a festő számára sem elsősorban materiális valóság, nemcsak a múlt eseményeinek száraz felsorolása, hanem sokkal inkább az a folyamat, belső találkozás, amikor az adott (gyerekkori) élmény, a valóság egy szegmense, a teremtett világ egy részlete, egy gazdagító tapasztalat valamiképpen jelenlevővé, hatékonnyá válik egy közösségben, ez esetben itt és most, köztünk. Úgy is mondhatnám, az emlékezés által bepillantást nyerünk egy életérzésbe, melynek neve: Bogárzó. S miért ne történhetne ez éppenséggel festmények, grafikák segítségével? Miért ne léphetnénk be az ábrázolás-kifejezés-befogadás hármasságának viszonyrendszerébe éppen mi, itt és most? Ha engedjük, hogy a művész emlékezése elérkezzen hozzánk, a dünamisz talán megfiatalít minket is – habár még nem vagyunk 88 évesek… S ekkor igazzá válik mindaz, amit Friedrich Hölderlin fogalmaz meg versében nagymamájáról:

"Lásd, a gyermeki szavak engem is megfiatalítottak,

s mint egykor, még könnyek is fakadnak szememből!

Visszagondolok a régmúlt napokra,

ismét felvidítja magányos lelkemet az otthon,

a ház, hol áldásaid közt felnövekedtem,

hol szeretettel elárasztva gyorsabban felcseperedik a gyermek." (Tiszteletre méltó nagymamámnak 72. születésnapjára – részlet)

Végigtekintve a kiállítás anyagán, az akvarelleken és grafikákon, három fő téma bontakozott ki előttem: a fény, az öröm és Isten keresése. Ezek egy művész számára három egzisztenciális kérdést boncolgatnak, örök megválaszolnivalót vetnek fel. Honnan jön, és mi a fény? Mi ad az embernek igazi örömet? Hol találjuk meg Istent?

1. A természet szépségének ámulata minden művészeti korszakban szorosan összekapcsolódott a fény eredetének vizsgálatával, a napsugarak játékára való rácsodálkozással, a tükröződések villódzásával. A bogárzói tanyavilág itt látható képein (Virágzó barackfák, Búzakeresztek, Eső utáni fények) sajátos fényjátékokat látunk. Ezeket csak olyasvalaki tudja visszaidézni s megjeleníteni, aki időt hagyott arra, hogy szemléljen, rácsodálkozzon a teremtett világ fényjátékaira. Nem véletlenül írja Pista bácsi önéletrajzi írásában emlékeiről a következőt: Bogárzóval kapcsolatos "emlékeim világosak, fényesek." De honnan jön a fény? Egy égitestből, a bölcs tapasztalásból vagy a szív egyszerűségéből? Mi ez? Felvilágosodás vagy inkább megvilágosodás? Az ész vagy a szív világosságában járunk? A nagy történelmi korok gondolkodóival együtt Pista bácsi és mi magunk is keressük a fény forrását, az igaz világosságot, s nekünk sincs végérvényes válaszunk arra, hogyan juthatunk ki a fényre. A Tüzes lomb a bekötőúton, a Juhakol a parton túl, a Házfalak a fényben című képek is ezekre a kérdésekre keresik a választ, s próbálnak a természet szemlélése által eljutni a megoldásra. Lámpásaink vannak ugyan, az érzékelés, a gondolatok vagy épp a szív is világít, de az igazi Világosság számunkra mindig rejtve marad. Bogárzó hajnali és esti fényeit észrevenni, azokban megfürödni, kiváltságos pillanatok. Juttassák eszünkbe mindig, hogy sose fényezzük önmagunkat, saját fényünk, saját lámpásaink mit sem érnek az örök Nappal szemben. A fénybe ugyanis nem lehet nézni, ott nincs semmi látnivaló. S habár színről színre akarunk látni, annak legmélyebb jelentése a megvakulás.

2. A művész így beszél önéletrajzi írásában: "1927. Karácsonya előtt két nappal, és Szilveszter előtt nyolc nappal (születtem). Csupa örömünnep, mely végigkísért életemen." Csak az írhat így, aki igazán benne van találkozásaiban: lett légyen az macskákkal, madárijesztővel vagy éppen az udvaron óbégató kakasokkal való találkozás – ahogy ezeken a humorral teli képeken láthatjuk. Mert "az öröm – mondja Ferenc pápa - minden esetben a találkozás ingyenességéből fakad." Aki pedig ezt megéli, szinte rögtön át is tudja adni, nem tarthatja meg magának. Szinte magától értetődik, hogy másokkal is meg szeretné osztani. A művész úr ezt teszi most, mi pedig csak hálásak lehetünk neki, hogy örömében részesít bennünket.

3. A számos díjjal, kitüntetéssel elismert festő így emlékezik vissza: "Első benyomásom a (Gazdasági) Kör épületén kívül a templom. Magas, tornyos, ilyet még nem láttam." Ami egy gyermeknek ámulatba ejtő, az egy felnőtt számára inkább az Égre mutató felkiáltójel vagy sokszor talán kérdőjel. A templom Isten keresésünk helye. S ez a mostani kiállítás harmadik tárgyköre. Simone Weil egyik írásában Isten rejtett, valóságos, ugyanakkor titokzatos szeretetének három közvetlen tárgyáról ír, ezek pedig épp összevágnak kiállításunk három nagy témájával: a teremtett világ szépsége, a felebaráttal való találkozás öröme és a templomi szertartások. Mindegyikben Isten elrejtett szeretete tárul fel – persze csak ha figyelünk rá. Mert akár a Katedrálisra, akár a Harangzúgásra tekintünk, valamiképpen a rejtőzködő Istent keressük. A teológiai kifejezés – Deus absconditus – azt fejezi ki, hogy Isten - bár elrejtőzik életünk eseményeiben -, mégis jelen van, mégis hat és működik. Sőt, épp az elrejtőzés által mutatja meg igazán magát, Ő ott van jelen, ahol önmagától senki sem keresné. Más szóval: láthatóvá lesz, miközben elrejtőzik, s csak ebben az elrejtőzésben lesz láthatóvá. Íme, így rajzolódik ki Isten keresésünk örök kalandja, melyhez támaszt találunk Szekeres István szakrális képeiben.

Jelen kiállítás általam felvázolt hármas tematikáját, üzenetét összefogja és átadja nekünk valaki: az a személy, aki egyedüli konkrét alakként szerepel ma a bogárzói templomban kihelyezett képeken. Ő olyas valaki, aki a természet fényeinek, az örömnek és egyben Isten keresésének az embere, szentje volt. Ha hátratekintenek, pillantásuk találkozhat az övével: Assisi Szent Ferencről van szó. Ő a természet szépségének, fényeinek tanítómestere, aki arra buzdít, hogy a szebbnél szebb alkotások visszfényét befogadva az örök Fény felé forduljunk. Utat mutat, hogy minden nyomorúság és szegénység ellenére maradjunk meg a szív örömében és egyszerűségében. Élete példájával, gyötrődéseivel, stigmáival pedig arra tanít, hogy sose adjuk fel Isten keresését.

A kiállítást megnyitom. Köszönöm, hogy meghallgattak.

/Elhangzott Makó-Bogárzó templomában 2015. szeptember 6-án, valamint megjelent a Marosvidék 2015. decemberi számában./