Aki ismeri a jelenlegi iskola, templom, parókia épületegyüttest, az könnyen el tudja képzelni a helyet, még ma is megvan az iskola- és a templomkert végén a gödör, az első iskola maradványa.
A bontás helyéről arra lehet következtetni, hogy az iskola tégla alapra, vert falból készült, a tetejét cserép fedte, formája egy hatalmas tanyára emlékeztetett.
A nap fénye reggel és délután is bevilágította a 64 m²- es tantermet. Az udvarról a nyitott folyosón keresztül lehetett bejutni a tanterembe, amit egy ajtó választott el a tanítói lakástól. Különálló melléképületében háromállású istálló, vele összeépülve tüzelőtároló és disznóól állt, figyelve arra, hogy a tanyai tanító a lakossághoz hasonlóan részben önellátó.
A főépület gyakran szorult javítgatásra. A városi szakértői bizottság 1926-os jelentése szerint több tanyai iskola, köztük a bogárzói egészségtelen, nedves és elhanyagolt.
1935-re az állaga teljesen megromlott, teljes felújításra szorult, ráadásul a fekvése sem felelt meg: a tervezett kövesút kikerülte volna.
A harmincas években a várostól távol eső iskolák létszáma lecsökkent. A 77 férőhelyes Bogárzóba mindössze 21 elemista és 11 ismétlős tanuló járt az 1930-31-es tanévben.
A második bogárzói iskola, mely 1936-ban épült
Tóth Ferenc tanító, aki 1933 és1940 között látta el a tanítói teendőket családostól érkezett. Szorgalmazta az iskola felújítását, aztán sikerült elérnie, hogy új helyen, új iskola épüljön. Az új iskolaépülettel új élet is kezdődött a bogárzói iskola életében. Száraz téglaépület, magasabb helyen, már nem áztatta a belvíz a falakat. Mivel 1936. szeptemberére nem lett kész, szükségből a kör épületében kezdődött a tanítás, de hamarosan átköltözhettek a világosabb, jó beosztású, magasabb épületbe.
Az iskola első ötven évének anyakönyveiben lapozgatva nagyon kedves, ma ilyen formában hivatalosan nem használt keresztneveket figyelhetünk meg: Juliska, Erzsi, Erzsike, Rozina, Ilka, Fánika, Mari, Mariska, Piros, Roza, Ilonka.
A tősgyökeres bogárzói családnevek /Balázs, Bagaméri, Börcsök, Héjja, Cs. Kiss, Cs.Varga, Csorba, Cseh, Szekeres, Molnár, Horváth, Görbe, Martonosi, Gulyás, Szabó, Daróczi, Varga,…/ mellett hosszabb-rövidebb időre újak is megjelennek. Erre magyarázatot ad az apa foglalkozása, tanyás, napszámos, kocsis, cseléd. Közöttük találunk Királyhegyesről, Csanádalbertiről, Csanádpalotáról, Békéssámsonról, Erdélyből munkát vállalókat. A helyiek többsége földműves, de szükség van más foglalkozásúakra is, ezért olvashatunk egy-egy csizmadiát, ácsot, csorgóőrt, kovácsmestert, gépészt, magánzót, sőt vasúti munkást is, aki valószínűleg cselédként dolgozhatott.
A gyerekek adataiban csak az 1928/29-es tanévtől jelenik meg az anya neve, de mindegyiküknél hivatalos adat a vallás. Legtöbbjük római katolikus, a reformátusoknál megkülönböztetik az evangélikus református és az ágostai evangélikus vallásút, néhányan görög katolikusok, s elenyésző számú a görög keleti vallásúak száma. Meglepő, hogy sok ismétlős a szülője / apa / neve mellett a munkát adó gazda neve is szerepel.
Az 1898-99-es tanévtől az 1901-02 tanévig 1-5 elemi működött ismétlős osztályok nélkül. Az 1902-03-as tanévtől megjelennek az ismétlős osztályok, az 1905-06-os tanévben megindul a hat elemi, s ez így folytatódik az ismétlős osztályokkal együtt egészen 1945-ig. Érdekességként mégis megemlítjük az 1943/44-es anyakönyvet, ami 7-8.osztályos tanulókat is felsorol.
Az év végi bizonyítványban dicséretes, jó, tűrhető szavakkal értékelték a magaviseletet, a szorgalom lehetett dicséretes, ernyedetlen, változó, hanyag.
Az alábbiak voltak a legfontosabb tantárgyak:
Hit-és erkölcstan
Beszéd-és értelemgyakorlat
Magyar olvasás, nyelvtan és helyesírás
Számtan
Szépírás
Olvasmányok folyékony olvasás és tartalmi tárgyalás
Fogalmazás
Tantárgyi értékelés: kitűnő, jeles /1/, jó /2/, elégséges /3/, elégtelen /4/.
A hiányzások gyakoriságából következtethetünk a nagy járványokra, illetve az első világháború ideje alatt a sok távolmaradást az otthoni segítés indokolja, pótolni kellett a férfiakat.
Nem tudni, milyen betegség üthette fel a fejét az 1905-06-os tanévben, de 1906 tragikus esztendő volt, mert négy gyermek halt meg, az 1908-09-es tanévben pedig kettő. Sem korábban, sem a későbbi időszakokban nincs ilyen mérvű halálesetre példa, szerencsére hosszú évek teltek el gyermekhalál nélkül.
Sokat kellett szenvednie a tanyai gyereknek az időjárás viszontagságaitól, ha esett, ha fújt, az iskolába menniük kellett a legtávolabb lakóknak is.
Ugyanakkor az iskolai tanulás szinte pihenésnek tűnt az egyéb terhek mellett, a legtöbbjük szívesen és szorgalmasan tanult. Korán keltek, lámpafénynél készülődtek. Némelyiknek egy órát is eltartott, hogy elgyalogolhasson a dűlőutakon az iskolába. Lucskos, havas , ködös időben esetenként az egyfelé lakó szülők összefogtak, s lovas kocsival vagy szánkóval elvitték a gyerekeket, illetve délután haza hozták őket.
Az osztatlan tanyai iskolában teljesen másként folyt a tanítás, mint a nagyobb falusi, városi iskolákban. Itt egyszerre volt jelen minden osztály egy tanító keze alatt, aki minden tantárgyat tanított. Jól képzett, nagyon ügyes, határozott hallottuk a nyolcvan-kilencven felé haladó hajdani tanulóktól tanítójukra emlékezve. Másként képtelenség lett volna megfelelni az osztatlan kisiskola napi kihívásainak. A tanító, míg közvetlenül foglalkozott az egyik osztállyal, addig a többieket osztályonként önálló szóbeli tanulnivalóval, vagy írásbeli munkával bízta meg, amit minden óra végén ellenőrzött, mert ritkán volt arra lehetőség, hogy az önállóan tanult dolgokat újra átvegye az adott osztályokkal. A második világháborúig gyakran kórusban mondatta az egyszeregyet, a Himnuszt, egyéb verset. Hátránynak tűnik, mégis sok előnye volt, mert a legfontosabb dolgok ismétlése is megtörtént az ilyen hangos tanulással.
Pedagógus, gyerek egyaránt igyekezett, hiszen a tanév hamar elszaladt, év végén vizsgabizottság előtt kellett számot adni az évközben megszerzett tudásról. Déltől volt ugyan egy-két óra szabadidő, de a legtöbben nem mentek haza, mert nem értek volna vissza a kötelező délutáni órákra. Kövesút, kerékpár nem volt még akkor. Az ebéd a délelőttről félretett zsíros kenyér, szilvalekváros kenyér, szalonnás, esetleg kolbászos kenyér maradéka volt."Jó időben átmelegedett az udvari kemence teteje, ahányan csak ráfértünk, ráültünk, ott uzsonnáztunk, nagyon élveztük. Néha kenyérsütéskor hozott valaki kis cipóba sütött tojást vagy kolbászdarabkát. Mindnyájan nagy élvezettel vártuk, mikor töri ketté a cipót."
Délután egy vagy két órától közös foglalkozásokon vettek részt. Ekkor voltak a katolikus és a református hittanórák, a játék, rajz, vagy a szépírás gyakorlása. Téli időszakban, mivel korán sötétedett, rövid ebédszünetet tartottak, úgy folytatták a délutáni órákat.
Ősszel és tavasszal a szülők gyakran kikérték gyermekeiket az iskolából, kellett a dolgos kéz a vetésnél, kukoricatörésnél. Játékra, beszélgetésre az óraközi szünetekben vagy a hosszú hazafelé úton volt lehetőség. Ha az úton elfeledkezett magáról a szórakozó ifjúság, trappolhatott hazáig, hogy behozza az eltékozolt időt, mert otthon legtöbbször munka várta az iskolást, a lányt vacsorafőzés, a fiút a jószágok ellátása. A szülők estefelé értek haza a földekről, nekik is maradt bőven a tanya körüli munkákból.
Nyári szünetben a kisebbek is korán keltek, hogy meglegeltessék a disznókat, közben folyton szaladgálniuk kellett, hogy az anyakocák be ne fürödjenek valamelyik sáros gödörbe. Alighogy behajtották disznókat, mehettek tehenet legeltetni délig, azok nyugodtabbak voltak, olvashattak is mellettük. A nagyobbak lovat vezettek, az erősebbek segítettek az aratásban, kukoricaekézésben, kapálásban.
Eleiknek is a föld adott megélhetést, szívesen álltak a helyükre. Továbbtanulásra kevesen gondolhattak, bár néhányuk szakmát tanult vagy egyetemet végzett.
A távolságok, az otthoni elfoglaltságok miatt ünnepnek számított, ha a gyerekek családi körülmények között, valamelyikük otthonában találkoztak, játszottak."Olyan szeretettel mentünk egymáshoz. Egyszer még a kutyákat is befogtuk, úgy szánkóztunk." "Néhányszor megengedték anyukámék, hogy este a szomszéd gyerekekkel csúszkáljunk az érben. Holdvilág volt, ragyogtak a csillagok, nem féltünk, sikongtunk, csuda volt." "Hazaértek az iszánkodók-mondta apukánk." "Más világ volt az, mégis nagyon szép."
Bogárzó máig köztünk élő tanítója Dorner Ágnes volt 1946 és 1950 között.
Dorner Ágnes tanítónő
és Mag Béla plébános
elsőáldozók ünnepén
a tanteremben 1948-ban
"Úgy vettem a dolgokat, ahogy vannak" – mondja, amikor visszaemlékszik azokra az időkre.
Az óbudai születésű Dorner Ágnes 1941-ben végzett a budapesti tanítóképzőben a Szent Orsolya rendi apácáknál. A Muraközben kapott állást, ahonnan az 1944-es kiürítési parancsra visszatért a fővárosba. Több kisebb-nagyobb dunántúli településen tanított a tanfelügyelőség utasítása szerint. 1946-ban a parancs Makó-Bogárzó tanyai iskolájába vezényelte. Makóra érkezve tudta meg, hogy a helynév a várostól 20 km-re eső tanyavilágot jelenti. A város lovas kocsit küldött érte, útközben volt idő ismerkedni a körülményekkel, a tanyavilággal. Már nem lázadozott sorsa ellen, amikor megállt a kocsi a bogárzói iskola előtt, s ő könnyedén lépett le kevéske poggyászával a rázós kocsiról. A szinte új téglaépület megnyugtatta, szép iskola, nem düledező parasztház.
A bogárzóiak szeretettel fogadták a fiatal tanítónőt. Igaz, a háború után ők is nagyon szerényen éltek, mégis rögtön összeadták a legszükségesebbeket: ágy, dunyha, szekrény, asztal, néhány szék. Nem számított, fiatal volt, dolgozni akart, nem úgy nevelték, hogy megfutamodjon a nehézségek elől.
A háború utáni első tanévben az iskola 5 mázsa szenet kapott, ebből csípett el egy keveset hetente egyszer, hogy befűtsön a lakásba. "Hallottál te arról valakitől, milyen az, ha dunyha alatt öltözöl-vetkőzöl?" A hosszú téli estéken, rideg hajnalokon a telepes rádiót is a dunyha jótékony melege alatt hallgatta.
A bogárzói iskolában negyven, 1-8.osztályos gyerek várta.
Dorner Ágnes tanítónő
és alsós tanítványai
Börcsök Antalné sz. Karácsonyi Rozália így emlékezik egykori tanítójára: "Csodálatos ember az én életemben, amit lehet, mindent megadott nekünk. Nemcsak belőlünk kovácsolt közösséget, hanem a felnőttekből is. Magunkba szívtuk minden szavát, akár a tananyagot tanította, akár a mindennapi életről, vagy a pesti gyerekkoráról beszélt. Csodálatos gyermekkorom volt, s ennek ő is része. Beszélgetett velünk a családról, a szokásainkról, még a főzésről is. Sokat szerepeltünk a körben, ő tanította be nekünk a verseket, énekeket. Gyönyörűen énekelt, ma is azokat a régi magyar népdalokat dúdolom, amiket tőle tanultam. Évtizedek múlva is emlékezett, hogy mennyire szerettem verset mondani. Még táncokat is tőle tanultunk. Rajzoltunk, papírfigurákat, mütyüröket készítettünk. Ballagásunk is volt, mi hímeztük írásos hímzéssel az ünnepi ruhánk gallérját, ujját, kézimunkázni is tőle tanultunk. Már én is dédnagymama vagyok, az idő eltelt, mégis sokszor eszembe jut Ági néni, örülök, hogy egész jól van."
A tanyai tanító életét nemcsak a hideg lakás, hanem az élelem beszerzése, a makói értekezletre járás is nehezítette. Szerdánként heti szünidő volt az iskolában. Előtte ki kellett fürkésznie, melyik tanyából megy kocsi Makóra, hol van hely, üres suba. Ilyenkor vásárolt, az ő idejében éppen nem működött a helyi bolt, egyébként sem árultak ott élelmiszert.
A mindig hosszúra nyúlt értekezletek egyike ma sem felejtődött el. A 9-kor kezdődő megbeszélés nem ért véget délután 3-ra, akkor indult a busz Tótkomlósra, ha eléri, leszállhat a bogárzói bekötőút végén, s két kilométeres gyaloglás után, mire besötétedik hazaér. Az igazgató nem engedte el, így 18 kilométert gyalogolt Igáson keresztül Bogárzóba. "Február 2-a volt, csak a jéghideg lakás várt rám." A nehézkes közlekedéshez sokkal kedvesebb történet is kapcsolódik. Megkérte egyik kis tanítványát, kérdezze meg édesapját, kivinné-e a bekötőút végére a buszhoz. Másnap érdeklődött, mit üzent a családfő."Jó hosszú lába van a kisasszonynak"- hangzott a válasz.
"Amit megtehettem, megtettem" – mondja emlékei közt keresgélve. Zárdában tanult, jó zenei képzést kapott, nagyon szeretett énekelni, tudott harmóniumon játszani. Bogárzóban a helyzet adott volt: az iskola mellett a templom, ott kántorkodott. Közben édesapja segítségével harmónium is került a templomba. "Igényelték a bogárzóiak, ugyan megvan-e még?" – kérdi
Maga köré gyűjtötte a fiatalokat, március 15-re irodalmi műsort tanultak, előadták a körben. 1948-ban a bérmáláson a helyi ifjúságból szervezett énekkar köszöntötte a püspököt.
1948-ban Bogárzóban érte meg az első népszámlálást. Ekkorra már teljesen megmelegedett a valaha ismeretlen tanyavilágban, a tanyaiak is kezdtek kicsit jobban élni, beosztották egymás közt, melyik héten, ki ebédelteti."Jó emberek voltak a bogárzóiak .A szülőkkel legtöbbször vasárnaponként a templomban találkoztam, akkor minden vasárnap tele volt a templom. Az iskolához közel lakókra máig emlékszem: Balázsék, Horváthék, Darócziék, Szekeresék, Molnárék,…"
"Nem tetszett az elvtársaknak a kántorkodó tanító," elhelyezték Járandószélre, ahol négy évig helyben lakott, majd Nagy Gyula szobrászművész feleségeként négy évig mindennap biciklivel járt ki."Tizenkét évet adtam a tanyavilágnak."
A makói Deákba került, "úgy kezeltek, mint tanyai tanítót." A megyei szakfelügyeleti látogatások eredményeként maga is szakfelügyelő lett.
Lobogó fáklyák, jó tanyai tanítók, hol vagytok?
A háborús idő nem tett kárt az iskola épületében, csak kisebb javításokra volt szükség. 1949-ben elkészült a Bogárzói bekötőút, könnyebben elérhetővé vált Makó, Tótkomlós. Az iskola szokványos életét az ötvenes években gyakori szénszünetek tarkították.
Megváltozott a tanterem belső berendezése, de a hatalmas kályha és az olajos padló maradt. A fáradt olajjal beszennyeződött ruha volt az anyák réme.
Szabó Sándor tanító úr alsós tanítványaival /1956/ Középen a visszalátogató tanító úr /1977 /
Egyre több szemléltetőkép, szemléltető eszköz került az iskolába. A régi iskolából örökölt bútornak is beillő számológépen tanulták az alapműveleteket és a tízes átlépést. Gyakran frissítették a könyvtári könyveket. Telepes rádió is került az iskolába, a diavetítő fényét gyertya szolgálta a falra vetített képhez.
"Az első diafilmet az iskolában láttam. Az egyik fiú biciklijét a tanítónk az ülésre és a kormányra fordította, a nagyobb fiúk felváltva kézzel hajtották a pedált, így a dinamó biztosította a diavetítő izzójának működését. Eltelt vele az úttörőfoglalkozás, nagyon jó volt." – mesél erről egy egykori diák.
1965-ben elkészült az iskola elektromos hálózata, de a villanyra még várni kellett 1972-ig. A helybeli Martonosi Sándor kezdeményezte és magam is sokat segítettem, reménykedtem, hogy a tanyák villamosítása megállítja az elvándorlási folyamatot. Talán 15-20 évvel korábban valóra válhatott volna ez a remény, a folyamat nem állt meg, legfeljebb kis időre lelassult. Az idősebbek maradtak még, de a fiatalok városi állás után néztek, vitték a családot is.
Messzemenően támogatta ügyünket dr. Forgó István, Makó város tanácselnöke, a bogárzói származású Katona Sándor, volt országgyűlési képviselő, Erdei János, a DÁV akkori vezetője. Utólag is köszönjük nekik.
A villany bekötése után tv-je, rádiója, diavetítője, magnója, lemezjátszója is lett az iskolának. Ezek tanórai vagy szabadidős használata mindig nagy élmény volt a gyerekeknek, hiszen a tanyák villamosítása csak ezután kezdődött.
Az Ideiglenes Kormány 1945. augusztus 16-án rendelkezett a nyolcosztályos általános iskolai oktatásról. Ezzel együtt lassan átalakult a tanyai oktatás szerkezete és működése is. Az oktató-nevelő munkát módszertani útmutatóval segítették. A régi tankönyvek többsége elavult, a demokratikus nevelés követelményeinek nem felelt meg. Az átállás a nyolc évfolyamos tanításra sok nehézséget okozott a tanyai tanítóknak. Havonta kellett értekezletre járniuk, ami téli időszakban is késő délutánig tartott. Tovább nehezítette a nincstelenség a tanyai életet, nem volt elegendő tüzelő, a világításhoz petróleum. A szülők küldtek a gyerekkel morzsolt csutkát, fát. 1946 telén tüzelőhiány miatt 36 napig nem volt tanítás. Ezt az időt is pótolni kellett, az év végi vizsgára ugyanúgy fel kellett készülni. A tanítás rendje megváltozott, reggel nyolctól délután kettőig. A szerdai heti szünidő egyelőre megmaradt.
Az ideológiai széljárás a bogárzói lakosság foglakozását is megváltoztatta.
1951-ben napszámos, középparaszt, dolgozó paraszt, kisbérlő, kisbirtokos, középbirtokos, kisbirtokos bérlő, bérlő, sőt a kulák is foglalkozásként került az osztálynaplóba. Egy-két év múlva megjelent a téesz-tag, valamint téesz- tag dolgozó paraszt. Már másképp gondolkoztak a szülők gyermekeik jövőjéről: egyre többen tanultak szakmát, szakközépiskolában, gimnáziumban, érettségiztek, főiskolára vagy egyetemre is eljutottak.
Megváltozott a világ. A tantervi követelmény nőtt, néha a tanulmányi eredmény csökkent, érezhetően tükrözve az ötvenes évek társadalmi problémáit. Ugyanakkor a tanyai gyerekek is eljutottak évente legalább egyszer iskolai kirándulásra, gyalog- és kerékpártúrákra. Az úttörőfoglalkozások jórészt játékkal teltek, előkerültek az óraközi szünetek kedvencei: a bújócska, fogócska, halászozás, gödöriróka, Adj király katonát!, Hátulsó pár előre fuss!, a kisebbeknek: Bújj, bújj zöldág, Gyertek haza, ludaim!
Gyüge Sándor tanító úr és tanítványai 1964-ben
Kialakult a tanítás rendje, a hét első három napján a felsősök jöttek 8-ra, tanultak délután egyig, az alsósok 9-re vagy 10-re, 14 óráig maradtak. Csütörtökön, pénteken, szombaton az alsósok kezdtek 8-kor, délben zárták a napot, a felsősök 9-től délután 2-ig tanultak.
A pedagógusok heti tervet készítettek, amiben 71 közvetlen /hangos/, kb. 290 önálló /csendes/ óra anyagát kellett megtervezni és beírni. Az útmutatók javaslatot adtak ugyan, de a saját iskolája szüksége szerint mindenki maga alakította.
A gyerekek sokat nyertek a korszerűtlen összevont oktatással, adódott a folyamatos ismétlés lehetősége, az önállóság kialakulása, egymás teljes elfogadása, kialakult az együtt dolgozó heterogén közösség. Megszokták, hogy a tanító csak egyszer mond el valamit, figyelniük kell, különben lemaradnak.
"Az élet folyamatos tanulás, és az egyik tantárgy,amit meg kell tanulnunk: az emberi kapcsolatok."/Matthews/
Az iskolai közösségben mindenki kapott valamilyen testre szabott feladatot, megbízást, amiért felelt. Az egyik legtöbb munkát igénylő feladat a hetesé volt, erre párokban mindenkire sor került. Gondoskodniuk kellett a tábla tisztán tartásáról, ivóvizet, kézmosó vizet bevinni, pótolni, ha fogyóban van, ellenőrizni, be ne jöjjön valaki sáros lábbal, tanítás előtt seperni a járdákat a tanítóval, tanítás után felseperni a tantermet. Nem felejtem egyik fiú tanítványom első hetességét, aki az első pad előtt lehasalt az olajos padlóra, úgy próbálta kikotorni a szemetet. Aztán gyorsan megtanulta ő is az iskolaseprés technikáját. A nagyobb lányok hetente leporoltak, lepókhálóztak. A fűtés, az illemhelyek napi tisztán tartása, az ablaktisztítás a tanító feladata volt.
A sár sokszor feladta a leckét, tapadt, ragadt cipőhöz, csizmához, lemosni nem lehetett, le kellett kaparni. A nagyobbak segítettek a kisebbeknek ebben is, aki tehette, hozott váltócipőt. Az óraközi szüneteket jó időben kint töltötték, esőben, sárban, télen a tanteremben lehetett társasjátékozni, rádiózni, zenét hallgatni. A tévézés az Iskolatévé műsorát jelentette az önálló órákon. A tanteremben függönnyel leválasztott részben a padokban ülve nézték a fekete-fehér adást. Hasznos volt, főleg a tanyai, falusi, kisvárosi gyerekeknek készült összeállítás.
A villanyavató után 1973-ban televíziót kaptunk a makói Komplet Ruházati Vállalattól
Az óraközi szüneteket jó időben kint töltötték, esőben, sárban, télen a tanteremben lehetett társasjátékozni, rádiózni, zenét hallgatni. A tévézés az Iskolatévé műsorát jelentette az önálló órákon. A tanteremben függönnyel leválasztott részben a padokban ülve nézték a fekete-fehér adást. Hasznos volt, főleg a tanyai, falusi, kisvárosi gyerekeknek készült összeállítás.
A negyvenes és az ötvenes évek elején egybeesett az évnyitó és az évzáró a búcsúkkal. Mikulásra, karácsonyra, anyák napjára, évnyitóra, évzáróra ünnepi műsorral készültünk, az ünnep jellegének megfelelően ajándékot készítettünk. Az évzárón a Szülői Munkaközösség megvendégelte az iskolásokat egy közös ebéddel a kör nagytermében, amely a bogárzói hagyományoknak megfelelően birkapörköltből, salátából s egy üveg Bambiból állt "mindig nyafogtam anyunak még egy üveg Bambiért - nem tudtam, hogy csak édes, kátrányos lé után sóvárgok -, 1.50 Ft-ba került."
Téli időben esténként - kezdetben ritkábban – a hatvanas évektől kéthetenként, felnőttekkel telt meg a tanterem. A szabadművelődés mozgalomban Bogárzó élen járt. Ezek az előadások a természetről, költészetről, olvasásról, mezőgazdasági kérdésekről, várospolitikai gondokról-örömökről, erkölcsi kérdésekről szóltak, még városi kulturális csoportok is jártak a tanyai iskolába. Rendszerint megtelt a tanterem dr. Forgó István tanácselnök, dr. Tóth Ferenc múzeumigazgató, dr. Karsai András tanácstitkár, dr. Ila-Tóth Ferenc orvos, Völgyes Lajos és dr. Orkonyi Ede pedagógus előadásain. Egy alkalommal Tary János, a Szegedi Szabadtéri Játékok igazgatója is előadott itt. Ez a mozgalom felerősödött, kiegészült a 70-es években a mozgókönyvtár és a mozi lehetőségével, aminek a gyerekek különösen örültek.
Úgy tűnt, 1976 szeptemberében nem nyílik meg az iskola kapuja, a gyerekeknek Sűrűanyára kell járniuk. Erre a szülők pillanatok alatt mindent megmozgattak, elkezdődött az utolsó tanév.
Sűrűtanyáról csak négyen jöttek át, de így is 17-re növekedett a tanulók száma.
A bogárzói iskola ajtaját utoljára a következő tanulók csukták be maguk után:
Balázs József, Benkő Zsófia, Csorba Péter, Görbe Erzsébet, Görbe Sámuel, Juhász Edit, Juhász Tünde, Martonosi Antal, Martonosi Ildikó, Martonosi Jolán, Martonosi Sándor, Molnár Mihály, Oravecz Antal, Papp Zsuzsanna, Rácz András, Rácz Ibolya, Rácz Julianna.
Félő, hogy anyakönyv hiányában nem teljes a névsor. Tanév végére az elballagott nyolcadikosok és a városba költözők tovább csökkentették a létszámot. Az új tanévre az iskola szüneteltetése, majd bezárása várt. A megmaradt tanulók naponta buszra ültek, vagy a tanyai gyerekek kollégiumába költöztek.
A társadalmi–gazdasági változások a bogárzói tanyavilágon sem múltak el nyomtalanul, amilyen gyorsan kialakult ez a tanyás rész, olyan hirtelen elnéptelenedett, a föld már nem tudott megélhetést biztosítani a lakosságnak. Ma két kezem is sok lenne a lakott tanyák megszámolásához. Az iskola bezárása felpörgette a folyamatot. A bolt és a tejfelvásárlás nem volt rentábilis. A templomnak nincs állandó papja. Az autóbusz naponta jár, de alig van utas.
Lassan elfelejtjük, milyen volt a tanyavilág, a tanyai élet. Sok helyen már rom, vagy még az sem jelzi a pezsgő életet azoknak, akik abban éltek. Mára csak emlék maradt. Mi tudjuk csak, milyen gyönyörű tud lenni ez a táj, mikor az idő nyílik, a perzselő napsütésben, az őszi betakarításkor, a hófödte téli csendben. Aki nem ismerte, vajmi keveset tud róla, nem is hiszi, hogy nekünk, akik itt éltünk, mennyi örömet, szép emléket őriz a sok vesződség, ami aranyszínűvé vált.
Felhasznált irodalom
Nagy Júlia: A makói tanyai iskolák története
Anyakönyvek / Makó, Levéltár/
Horváth Illés: Népoktatási monográfia Szeged, 1896
Visszaemlékezőink: Bíró Dezső, Börcsök Antalné sz. Karácsonyi Rozália, Kristó Mihányné sz. Cseh Mária, Molnár Ilona, Molnár József, Molnár Mihály, Nagy Gyuláné sz. Dorner Ágnes, Nagy-György Jánosné sz. Molnár Ilona, Szabó Józsefné sz. Kristó Ágnes, Vajda József
/ Megjelent a Marosvidék füzetek 4., Bogárzói emlékkönyv Makó, 2007. /