2016 - Oláh Nóra

Varga Márta

"Főnixutak, bőrtollak, szófigurák"

Oláh Nóra művésztanár kiállítása

(Makó-Bogárzó temploma, 2016. szeptember 4.)

A templom - "fölszentelt hely" - elsősorban az istentisztelet célját szolgálja. Valódi jelentősége azonban messze túlmutat ezen. A templom jelképezi az Istenhez vezető utat, hiszen keresztjével, vagy csillagával az ég felé mutat, és felhívja figyelmünket, hogy igazul él az az ember, aki a Krisztusi szeretetet megvallja, gyakorolja földi élete során.

Kevés olyan hely van mindennapi életünkben, ahol nagyobb biztonságban és nyugalomban érezhetjük magunkat, mint a templomban. Az, hogy a templom tornya messzire ellátszik, egyfajta jelkép: ahogyan útbaigazítja az épület a messziről jövőt, úgy a benne folyó élet támpontot ad a lélekben bizonytalanoknak. Templomba járni azonban nem csupán a vallási szertartások miatt fontos a hívőnek. Itt találkozni lehet rokonokkal, ritkán látott ismerősökkel, meg lehet tudni a legfrissebb híreket, és megbeszélni a fontosabb történéseket.

Így volt valaha ez Bogárzóban is. Az itt élő közösség számára a legfontosabb épület volt a templom. Amikor ide belépünk, mindannyian hálával gondolhatunk a több mint száz évvel ezelőtti templomépítőkre. Köszönjük meg, hogy mertek nagyot álmodni és a jövőre gondolva maradandót alkotni: az elnéptelenedett tanyavilágban a templom ma is áll, mi több, még mindig képes összehozni az embereket, útbaigazítani a messziről jötteket és támpontot adni a lélekben bizonytalanoknak.

Mert a templom olyan épület, hogy akármi is zajlik odakinn, belépve akarva akaratlan őszintévé válik az ember. A szent hely nem tűri az alakoskodást, itt magunkban vagyunk, akkor is, ha sokakkal együtt kulcsoljuk imára a kezünket. A mise végén, hitünkben megerősödve, bizalommal fordulunk egymás felé és nyitott szívvel, a másik ember szemébe nézve fogunk kezet egymással.

Az a megtiszteltetés ért, hogy itt, a bogárzói kis templom hűvösében olyasvalakiről szólhatok, aki ezzel a bizalommal és nyitottsággal éli a mindennapjait. Az idén éppen harmincéves ismeretség, barátság okán kijelentem: kevés olyan igaz, őszinte és tiszta lelkű embert ismerek, mint a ma kiállító művésztanárt, aki tehetségét mindig arra használta, amire neki a fenn való adta: a környezete és mások gazdagítására.

Oláh Nóra sose fukarkodott a rá bízott talentummal: ha örömében, bánatában nekilátott az alkotásnak, csak olyan grafika, festmény, vers vagy plasztika került ki a keze közül, amivel adni, mutatni, tenni akart valamit. Igen, ennyire sokoldalú tehetség, vagy inkább úgy mondhatnánk, örökké kísérletező művész, aki saját képességeit folyton próbára teszi az anyag által. És a megmérettetésből mindig ő kerül ki győztesen.

A betű és a szó, azaz az írás volt az első. Versei, novellái és az újságírás hőskorát megidéző igényességgel írt publicisztikái és tudósításai, jelezték a makói környezet számára először: nem átlagos adottságokkal bíró művészeti előadót sodort városunkba az élet. Akiből csak a József Attila Művelődési Központban, a művészet és a művészek szolgálatában eltöltött csaknem tíz év után bújt elő az alkotó. Míg korábban a mások kiállításait szervezte, menedzselte, azzal, hogy a Magán Zeneiskola művésztanára lett, motivációt kapott egy másfajta önkifejezésre, a képalkotásra. Diákjait akarta inspirálni, új, szokatlan technikákkal megismertetni, s közben maga is beleszeretett a textilképek készítésébe.

A textilplasztika volt tehát a második, amiben tehetsége megmutatkozott, s ahogyan egyre jobban tökéletesítette a képalkotás e sajátos formáját, úgy váltak egyre gondolatgazdagabbá művei és öltötték fel azon stílusjegyeket, amelyek alapján minden Oláh Nóra készítette műre ráismerünk. Ezek közé tartozik a madáralak, mint szimbólum, amely számos emberi érzés, gondolat kiváló kifejezője. Hasonlóan jellegzetes a földszínek árnyalatainak átgondolt használata, illetve a gyűrött, sodort, sokszor a képből is kilépő alakok, mintázatok. Itt tapasztalta meg először az anyag feltétel nélküli tiszteletét. A különböző minőségű, mintázatú anyagok csak sok próbálkozás után engedtek Nóra elképzeléseinek.

De ő nem csak szorgalmas és kitartó, hanem rendkívül kreatív alkotó is, aki a már megszerzett tudást azonnal új ötletek megvalósításába konvertálja. Így került érdeklődésének előterébe előbb a bőr, majd a fa, amely anyagok még nehezebben megmunkálhatók, még kevésbé hagyják magukat alakítani.

A bőrből készített képek, majd a kereteket elhagyó plasztikák készítése lett a harmadik fázis, amelyben a művészi kvalitások felszínre törtek. Ami pedig az alkotásokban megfogalmazott üzenetet illeti, egyértelmű, hogy a mind nagyobb ellenállást mutató anyag egyre bátrabb, erőteljesebb közlés felé vitte az alkotót. A határfeszegető kíváncsiság és az alázatra tanító anyag teremtette egyensúlyban született művek ekkorra már a kiforrott, érett művészt tárták a közönség elé.

Itt meg is állhatott volna és élvezhette volna kis ideig a megelégedettség, a kiteljesedettség állapotát – de csak azok gondolhatják ezt így, akik nem ismerik őt. Azt az embert, aki számára nem létezik hasznavehetetlen anyag, és aki főnixmadárként éli az életét. A továbblépés, a felülemelkedés, a dolgok magasabb szintű újragondolása számára lételem: így jutott el egy újabb alkotói korszakba, amikor az addig tanultakat vegyíteni kezdte a még tökéletesebb kifejezés érdekében. A műfajok és technikák bátor, együttes alkalmazását a mesterképzés elvégzése is indukálta.

Így történt meg az, hogy a textil a bőr és a fa együtt léptek nála a még erőteljesebb hatás szolgálatába, és hogy üzeneteit nyomatékosítsa vagy éppen ellenkezőleg, hogy még talányosabbá tegye egy-egy alkotás jelentését, az írás, a szó a betű is megjelent munkáin. A kollázs használata Nóra esetében az alkotói megújulás jegyében történik, és jó ízléssel párosul. Bármilyen szabadon kezeli is az anyagokat vagy a feliratok illetve szövegek megjelenését a képeken, plasztikákon, nem billen a szemlélő által önkéntelenül elvárt egyensúly.

A különböző természetű és szerkezetű alkotóelemekből épülő művei ugyanis egyazon gondolat más-más megfogalmazásaiból születnek, amelyeket fegyelmezetten illeszt egymáshoz. Így kerül a durván megmunkált fába pirográffal égetett-, a bőrre, textilre tűfilccel rótt, gyöngybetűs sorokkal, saját vers.

Alkotói korszakainak látványos egybefonódásából már csak egy lépés volt, egy régi-új művészi kifejező eszköz felfedezése. A képvers voltaképpen az ókor óta ismert műfaj. A betűk, szavak, szövegrészletek, verssorok és versszakok sajátos grafikai-tipográfiai elrendezésével egyszersmind képileg is megjeleníti – akár utalásszerűen is – a tartalmi mondanivalót. Nóra azonban itt is túllép az eredeti műfaji sajátosságokon, és többszörösen is sajátjává teszi azt. Így születtek kalligrammái, melyeknek közös jellemzője, hogy a saját versekből álló szöveg uralja ugyan az alkotást, de egységet alkot a képi vagy plasztikus ábrázolás elemeivel. Olyannyira sikeres egymásra találás volt ez, hogy egy önálló kiállításra való munka született kezei között, amelyeket idén januárban tárt a közönség elé, nagy sikerrel.

Ha körbenézünk, és szemügyre vesszük a kiállított alkotásokat, máris feltűnik, hogy még mindig nem soroltunk fel mindent. Hiszen itt vannak könyvborítói, a mappák, amelyek egy újabb kísérletezés egyedi, ötletes eredményei. A kézműveskedés, azaz a funkció és a művészi érték összekapcsolása mindig is foglalkoztatta Nórát. Aki járt már nála tudja, hogy az otthona is csupa teremtett értékből áll: bármiből képes bútort, használati tárgyat készíteni, ötletei kifogyhatatlanok. Legújabb korszakában a könyvborítók készítése áll érdeklődése középpontjában. Jellemző, hogy most is az eddig megszerzett tudást tölti meg új tartalommal és sajátos megjelenéssel. A kézműves könyvborító az alkalmazott művészethez áll közel: a használati tárgy önálló üzenetet hordozó alkotássá válik. Ez az üzenet illeszkedhet a kötet mondanivalójához, lehet személyre szóló. A kivitelezést tekintve ezúttal is merész megoldásokkal találkozhatunk: nem csak az erre a célra gyakorta használt textilből vagy bőrből készít borítót, hanem fából is – gyűri, domborítja, szöveggel egészíti ki a korlátozottan rendelkezésére álló felületet. A tucat így válik egyedivé, a hétköznapi tárgy így lesz esztétikai élménnyé.

Kedves Vendégek!

Lehet, hogy az én művészetfelfogásom kissé konzervatív, de úgy gondolom, igazából az született alkotó embernek, aki nem csak önmegvalósít. Nem csupán az a fontos számára a műalkotás születésének pillanatában, hogy saját magát, a gondolatait, érzéseit egy magasabb rendű, tárgyiasult formában megfogalmazza, hanem az, hogy ezzel másoknak is adni tudjon, üzenjen valami fontosat. Az itt látható munkák látványos bizonyítékai annak, hogy Oláh Nóra önkifejezésével mások gazdagítását szolgálja.

Nem kerülhetett volna jobb helyen bemutatásra ez az egymásra épülő alkotói korszakokból ízelítőt adó minitárlat mint a bogárzói kistemplom hűvösébe. Olyan megálló ez a tartalmas és mozgalmas művészi pályán, amely őszintén, - ahogyan a műalkotások is születtek - visszatekint és egy pillantás erejéig összegez. Kimondja: ez vagyok én, ezt tudom adni nektek, ezt vihetitek magatokkal, ha tetszik.

Nos, Nóra, válaszul kimondom ezen a felszentelt helyen: az itt látható a röpke számvetés méltó igazolás arra, hogy jól sáfárkodsz a rád bízott tálentummal, kamatostul kapja vissza a Teremtő, amit neked adott. Mi pedig, akik mindennek nem csak szemlélői, hanem haszonélvezői is vagyunk, köszönjük a fennvalónak ezt a bőkezűséget, és csak arra kérhetjük, hogy ezt sokáig tehesd, mindannyiunk örömére.